Jób, Chapter 14

1. Az asszony szülötte, az ember, rövid ideig él és betelik sok nyomorúsággal:    2. mint a virág, kinyílik és elhervad, eltűnik, mint az árnyék, és nincsen tartós maradása.    3. Mégis érdemesnek tartod, hogy rá vesd a szemedet, és perbe szállj vele?    4. Tisztátalan magból fogantat ki tehet tisztává? Nemde te, az Egyedülvaló!    5. Rövidek az ember napjai, és hónapjai száma tenálad van; határt szabtál neki, amelyet át nem hághat.    6. Hagyd egy kevéssé magára, hadd pihenjen, míg el nem jön várva várt napja, mint a napszámosé.    7. Mert van ugyan reménye a fának: ha ki is vágják, újra sarjadzik, és ágai kihajtanak;    8. ha meg is avul gyökere a földben, ha el is hal törzsöke a porban,    9. már a víznek szagától is kifakad, és ágat hajt, mint amikor kiültették;    10. az ember azonban, ha meghal és levetkőztetik és elpusztul – ugyan hol van?    11. Kiapadhat a víz a tengerből, elapadhat a Folyó és kiszáradhat,    12. de ha az ember lefekszik, nem kel fel többé, az ég enyészetéig fel nem ébred, és fel nem kel álmából.    13. Bárcsak biztos helyen tartanál az alvilágban, és elrejtenél, amíg el nem ül haragod! Bár időt szabnál nekem, amikor majd rólam megemlékezel!    14. Ha az ember meghal, vajon életre kel-e ismét? Akkor katonasorom minden napján várnám, hogy eljöjjön leváltásom.    15. Te szólítanál, én meg jelentkeznék nálad, s odanyújtanád jobbodat kezed alkotásának.    16. Te akkor megszámlálnád lépteimet, de nem néznéd vétkeimet;    17. bűneim tarsolyban, pecsét alatt lennének, és betakarnád vétkemet.    18. De a hegy, ha beomlik, szétesik, s a szikla elszakad a helyétől;    19. a köveket a víz elkoptatja, s az ár a törmeléket lassankint elmossa; épp így teszed tönkre az ember reményét.    20. Erőhöz engeded kissé, hogy azután elmehessen örökre; elváltoztatod arcát, és elbocsátod.    21. Ha a fiait tisztesség éri, nem tud róla, és ha lenézik őket, nem veszi észre;    22. csak magában fájdítja testét – amíg él –, és lelke önmagán kesereg.«