2 Sámuel, Chapter 18

1. Megszámlálá pedig Dávid a népet, a mely vele vala, s ezredeseket és századosokat rendele föléjök.    2. És hagyá Dávid a népnek harmadrészét Joáb keze alatt, és harmadrészét Séruja fiának, Abisainak, Joáb atyjának keze alatt, harmadrészét pedig bízá a Gitteus Ittai kezére. És monda a népnek a király: Bizony én magam is elmegyek veletek.    3. De a nép monda: Ne jôjj; mert ha netalán mi megfutamodunk is, velünk nem gondolnak, és ha felerészben meghalunk is, velünk semmit sem gondolnak; de te teszesz annyit, mint mi tízezeren: jobb azért, hogy te a városból légy nékünk segítségûl.    4. Monda azért nékik a király: A mi néktek jónak tetszik, én azt mívelem. Megálla azért a király a kapuban, és az egész sereg megy vala ki százanként és ezerenként.    5. Parancsola pedig a király Joábnak, Abisainak és Ittainak, mondván: Az én fiammal, Absolonnal én érettem kiméletesen bánjatok; hallá pedig ezt mind az egész had, mikor a király mindenik vezérnek parancsolta Absolon felôl.    6. Kiméne azért a nép a mezôre, az Izráel ellenébe, és megütközének az Efraim erdejénél.    7. És megvereték ott az Izráel népe a Dávid szolgái által, és nagy veszteség volt azon a napon, mintegy húszezer emberé.    8. És kiterjedt a harcz az egész vidékre, és a nép közûl sokkal többet emészte meg az erdô, mint a fegyver azon a napon.    9. És találkozék Absolon Dávid szolgáira; Absolon pedig egy öszvéren ül vala. És beméne az öszvér a nagy cserfák sürû ágai alá, hol fennakadt fejénél fogva egy cserfán, függvén az ég és a föld között, az öszvér pedig elszaladt alóla.    10. Kit mikor egy ember meglátott, hírül adá Joábnak, és monda: ìmé, láttam Absolont egy cserfán függeni.    11. Monda pedig Joáb az embernek, a ki megmondotta vala néki: ìmé láttad és miért nem ütötted le ott ôt a földre? Az én dolgom lett volna azután, hogy megajándékozzalak tíz ezüst siklussal és egy övvel.    12. Monda az ember Joábnak: Ha mindjárt ezer ezüstpénzt adnál is kezembe, nem ölném meg a király fiát; mert a mi fülünk hallására parancsolá a király néked, Abisainak és Ittainak, ezt mondván: Kíméljétek, bárki legyen, az ifjút, Absolont.    13. Vagy ha orozva törtem volna életére-mivel a király elôtt semmi sem marad titokban-magad is ellenem támadtál volna.    14. Monda azért Joáb: Nem akarok elôtted késedelmezni; és vôn három nyilat kezébe és Absolonnak szívébe lövé, minthogy még élt a cserfán.    15. Körûlfogák akkor a Joáb fegyverhordozó szolgái tízen, és általverék Absolont, és megölék ôt.    16. Megfúvatá azután a trombitát Joáb, és megtére a nép Izráelnek ûzésébôl, mert kímélni akará Joáb a népet.    17. Absolont pedig felvevék, és veték ôt az erdôn egy nagy verembe, és igen nagy rakás követ hányának reá. És az egész Izráel elmeneküle, kiki az ô sátorába.    18. Absolon pedig vett és még életében emelt magának emlékoszlopot, a mely a király völgyében van. Mert ezt mondja vala: Nincsen nékem oly fiam, a kin az én nevemnek emlékezete maradhatna; azért az oszlopot a maga nevére nevezé; és az Absolon oszlopának hívattatik mind e mai napig.    19. Monda pedig Akhimás, Sádók fia: Majd elfutok, és megmondom a királynak, hogy megszabadította ôt az ùr az ô ellenségeinek kezébôl.    20. És monda néki Joáb: Ne légy ma hírmondó, hanem holnap mondd meg a hírt, ma pedig ne mondd meg; mivelhogy a király fia meghalt.    21. Monda azonközben Joáb Kúsinak: Eredj el, mondd meg a királynak, a mit láttál; és meghajtá magát Kúsi Joáb elôtt és elszaladt.    22. És szóla ismét Akhimás, Sádók fia, és monda Joábnak: Bármint legyen, hadd fussak el én is Kúsi után! Monda Joáb: Miért futnál fiam; nem néked való ez a hírmondás?!    23. Bármint legyen, hadd fussak el mégis! º pedig monda néki: Åm fuss el. Elfuta azért Akhimás a síkon való úton, és megelôzé Kúsit.    24. Dávid pedig ül vala a két kapu között, és az ôrálló felméne a kapu tetejére, a kôfalra, és felemelvén szemeit, látá, hogy egy ember igen fut egyedûl.    25. Kiálta azért az ôrálló, és megmondá a királynak, és monda a király: Ha egyedûl jô, hír van az ô szájában. Amaz pedig mind közelebb jöve.    26. Látá pedig az ôrálló, hogy másik ember is fut, és lekiálta az ôrálló a kapunállónak, mondván: ìmé más ember is fut egyedûl. Akkor monda a király: Az is hírmondó.    27. Monda ismét az ôrálló: A mint látom, az elsônek olyan a futása, mint Akhimásnak, a Sádók fiának; és monda a király: Jó ember az, és jó hírrel jô.    28. Kiáltván azért Akhimás, monda a királynak: Békesség! És meghajtá magát arczczal a földre a király elôtt, és monda: Åldott az ùr, a te Istened, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezeiket az én uram ellen, a király ellen.    29. Monda akkor a király: Hogy van Absolon fiam? Felele Akhimás: Látám a nagy sereglést, mikor elküldé Joáb a király szolgáját és a te szolgádat; de nem tudom, mi történt.    30. És monda a király: Eredj tova, és állj meg ott; félreméne azért, és megálla ott.    31. E közben Kúsi is megérkezett, és monda Kúsi: Ezt izenik a királynak, az én uramnak, hogy az ùr megszabadított ma téged mindeneknek kezébôl, a kik ellened támadtak volt.    32. Monda a király Kúsinak: Hogy van Absolon fiam? Felele Kúsi: ùgy legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségei, és valakik te ellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad.    33. És megháborodék a király, és felméne a kapu felett való házba, és síra, és ezt mondja vala mentében: Szerelmes fiam Absolon! édes fiam, édes fiam Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon édes fiam, szerelmes fiam!