2 Sámuel, Chapter 13

1. Lôn ennekutána, hogy Absolonnak, Dávid fiának igen szép huga vala, kinek neve Támár vala; és Amnon, a Dávid fia megszereté ôt.    2. Igen nagy gyötrelemben vala pedig Amnon, úgy hogy beteggé lett az ô hugáért, Támárért; mert szûz vala, és Amnon elôtt lehetetlennek tünt fel, hogy rajta valamit elkövessen.    3. Vala azonban Amnonnak egy barátja, kinek Jonadáb vala neve, Simeának, Dávid testvérének fia; Jonadáb pedig igen eszes ember vala.    4. Ki monda néki: Mi az oka, hogy te naponként soványodol, királynak fia? Nem mondhatnád-é meg nékem? És monda néki Amnon: Támárt, Absolon öcsémnek hugát igen szeretem.    5. És monda néki Jonadáb: Feküdj le ágyadba, és tedd betegnek magadat. És ha eljön atyád, hogy meglátogasson, mondd azt néki: Jôjjön ide, kérlek Támár, az én hugom, hadd adjon ennem; és itt szemem elôtt készítse el az ételt, hogy én is lássam, és az ô kezébôl egyem.    6. Lefeküvék azért Amnon, és tetteté, mintha beteg volna; mikor azután eljött a király, hogy ôt meglátogassa, monda Amnon a királynak: Kérlek, hadd jôjjön ide hozzám Támár hugom, hadd csináljon elôttem egy pár bélest, és hadd egyem az ô kezébôl.    7. Elkülde azért Dávid a Támár házához, ezt izenvén: Eredj el mindjárt az Amnon bátyád házához, és készíts valami ennivalót néki.    8. Beméne azért Támár az Amnon bátyja házába, ô pedig fekszik vala. És lisztet vévén, meggyúrá és bélest csinála ô elôtte, és megfôzé a bélest.    9. Elôhozá annakutána a serpenyôt, és kitölté eleibe; de ô nem akara enni. És monda Amnon: Küldjetek ki mellôlem mindenkit; és kimenének mindnyájan elôle.    10. Akkor monda Amnon Támárnak: Hozd be a kamarába az étket, hadd egyem kezedbôl; vevé azért Támár a bélest, melyet készített vala, és bevivé Amnon bátyjának az ágyasházba.    11. És eleibe vivé, hogy egyék, és megragadá ôt, és monda néki: Jôjj, feküdj mellém húgom.    12. º pedig monda néki: Ne, bátyám, engem meg ne ronts, mert nem szoktak így cselekedni Izráelben, ne kövess el ilyen gyalázatot.    13. És én, ugyan hová vigyem szégyenemet? Te pedig olyan leszel Izráelben, mint egy bolond. Azért kérlek, szólj a királynak, mert nem fog megtagadni engem tôled.    14. º azonban nem akart szavára hallgatni, hanem erôsebb levén nála, erôt vett rajta, és vele feküvék.    15. És meggyûlölé ôt Amnon felette igen, mert nagyobb lôn gyûlölete, melylyel gyûlölte ôt, a szeretetnél, melylyel ôt megszerette vala. És monda néki Amnon: Kelj fel, eredj dolgodra.    16. Ki felele néki: Ne kövess el nagyobb gonoszságot annál, a melyet rajtam véghezvittél, hogy elûzz engem. º azonban nem akart reá hallgatni,    17. Hanem beszólítá szolgáját, a ki néki szolgál vala, és monda: ÿzd ki ôt gyorsan elôlem, és zárd be az ajtót utána.    18. Vala pedig ô rajta igen szép tarka szoknya, a milyenben a király leányai szoktak járni, míg szûzek valának. Kiûzé azért ôt a szolga, és bezárá az ajtót utána.    19. Hamut hinte azért Támár az ô fejére, és a tarka szoknyát, mely rajta volt, meghasogatá, kezét pedig fejére tevén, jajgatva jár vala.    20. És monda néki bátyja, Absolon: Talán Amnon bátyád volt veled? Azért hallgass most hugom, mert atyádfia, ne bánkódjál azon felettébb. Lakozék azért Támár nagy árvaságban az ô bátyjának, Absolonnak házában.    21. Dávid király pedig hallván mindezeket, felette igen megharaguvék.    22. Nem szóla pedig semmit felôle Absolon Amnonnak, sem jót, sem gonoszt; mert igen gyûlöli vala Absolon Amnont, mivelhogy megszeplôsítette az ô hugát, Támárt.    23. És lôn két esztendô mulva, mikor Absolonnak juhait nyírták Baál-Hásorban, mely Efraimban van, meghívá Absolon mind a király fiait.    24. Beméne Absolon a királyhoz is, és monda: ìmé most nyírják a te szolgádnak juhait, azért jôjjön el kérem a király és az ô szolgái a te szolgáddal.    25. Monda a király Absolonnak: Ne fiam, ne menjünk el mindnyájan, hogy meg ne terheljünk téged. És ismét erôlteti vala ôt, de nem akara elmenni, hanem megáldá ôt.    26. Monda mégis Absolon: Ha nem, úgy jôjjön el velünk Amnon, az én testvérem. Felele néki a király: Miért menne el veled?    27. Mikor pedig erôltette ôt Absolon, elbocsátá ô vele Amnont is és mind a király fiait.    28. Parancsola pedig Absolon az ô szolgáinak, ezt mondván: Kérlek, vigyázzatok, és mikor Amnon a bortól jókedvû lesz és mondom néktek: akkor üssétek le Amnont és öljétek meg ôt, semmit ne féljetek, hiszen én parancsoltam néktek, legyetek bátrak, ne féljetek.    29. ùgy cselekedének azért az Absolon szolgái Amnonnal, a mint Absolon parancsolta vala. A király fiai pedig mindnyájan felkelének, és kiki öszvérére üle, és elszaladának.    30. Mikor pedig még az útban voltak, a hír eljutott Dávidhoz, mondván: Mind megölte Absolon a király fiait, egy sem maradt meg közülök.    31. Akkor felkele a király, megszaggatá ruháit, és a földre feküvék, és az ô szolgái mindnyájan megszaggatott ruhában állanak vala elôtte.    32. Szóla pedig Jonadáb, Simeának, a Dávid testvérének fia, és monda: Ne mondja azt az én uram, hogy a királynak minden fiait megölték, mert csak Amnon halt meg egyedûl; mert attól a naptól fogva, hogy az ô hugát megszeplôsítette, Absolonnak mindig szájában volt ez a dolog.    33. Ne vegye azért szívére az én uram, a király, azt gondolván, hogy a királynak minden fiai meghaltak, mert csak Amnon halt meg egyedûl.    34. Absolon pedig elmenekült. És felemelvén az ôrálló az ô szemeit, látá, hogy sok ember jô az úton ô mögötte, a hegyoldalon.    35. És monda Jonadáb a királynak: ìmé jônek a király fiai; a mint a te szolgád mondá, úgy történt.    36. És lôn, a mint megszünt beszélni, megérkezének a király fiai, és szavokat felemelvén, sírának; és maga a király is és az ô szolgái mindnyájan felette igen sírának.    37. Absolon pedig elfuta, és méne Talmaihoz, Ammihur fiához, Gessurnak királyához. És Dávid minden nap siratá az ô fiát.    38. Absolon pedig, minekutána elfutott és Gessurba ment, három esztendeig volt ott.    39. Dávid király pedig felhagyott azzal, hogy Absolon ellen menjen, mert megvigasztalódott Amnon felôl, hogy meghalt.